Október 23-án Gróf nagykárolyi Károlyi László, a Fóti Károlyiak Alapítvány alapítója és kuratóriumi tagja a Magyar Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozat) kitüntetésben részesült. A nagy múltú és Fótért oly sokat áldozó Károlyi családot óriási elismerés és tisztelet övezi. Az állami kitüntetés alkalmából kerestük meg Fót díszpolgárait, a gróf urat és feleségét, Károlyi Erzsébet asszonyt, akik korukat meghazudtolva nagy lendülettel és frissességgel adtak interjút nekünk. Két életszerető, rendkívüli humorral megáldott, nagyszerű embert ismerhettünk meg, akik származásukat szerénységgel kezelik, hazaszeretetükről viszont őszintén és büszkén mesélnek a történelem viharaiban mindig útrataláló Károlyi leszármazottak.

Váratlanul érte Önöket a kitüntetés?

Gróf Károlyi László: Teljesen váratlanul ért minket a díj. Tulajdonképpen én nagyon szégyellem magam, mert nem gondolom, hogy eleget segítettem volna az országért, a nemzetért, az itteni magyarokért. Úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg ezt a díjat.

Vajon a feleségének is ez a véleménye?

Károlyi Erzsébet asszony: Nem. Egyáltalán nem gondolom így. Amikor 1994-ben hazaköltöztünk, akkor Lászlónak a szívügye lett Fót, gyerekkorának helyszíne, és az, hogy minél több mindent tegyen a városért, a fótiakért. Viszont azt is el kell mondani, hogy nagyon sok akadályba ütköztünk, hogy a céljainkat megvalósítsuk. Legfontosabb feladatunknak tekintettük, hogy megmentsük a kastély körüli parkot a fótiaknak, ami az egyik első valódi angol park volt annak idején Magyarországon. Az eredeti 140 hektárból csak 35 hektár maradt meg, és harcolunk a maradék park megőrzéséért, illetve, hogy a kastélyt minél jobban helyrehozzuk. Ezt nem magunknak tesszük, hiszen mi már öregek vagyunk, nem sokáig élvezzük. Azt szeretnénk, hogy ugyanúgy, mint László szüleinek idején, a park nyitott és felüdülést jelentő hely legyen a fótiaknak, s megmaradjon a jövő generációinak is. A privát, Károlyi-gyűjteményt sem magunknak akarjuk visszaszerezni, hanem az a célunk ezzel, hogy itt a kastélyban egy helyen legyen. A fóti Károlyi-kastély 20 km-re Budapesttől turisztikai látványosság lehetne, ami Fót számára jelentős értékkel bírna. Az egész kastélyt nem lehet látogatni, csak ezt a részt, amit rendbe hoztunk. Ez azért fáj nekem, mert nagyon reméltem, hogy a fóti kastély be fog kerülni a Kastélyprogramba, de sajnos ez nem történt meg. Azt gondolom, hogy László ritka hazafias magyar. Rendkívül becsülöm őt. Amikor visszajöttünk Magyarországra, akkor a fótiak, akik még ismerték a Károlyi családot, nagy szeretettel fogadtak minket, mert régen a fótiak és a Károlyi család egy közösséget alkottak. Fót nekünk az otthonunk. Sok minden pénzkérdés, de sok akadályba is ütközünk. László úgy érzi, hogy nem elegendő, amit csináltunk, de én azt gondolom, hogy igen. Csak tudjuk, hogy mit szeretnénk még elérni, és ahhoz még tenni kell.

Lehetséges, hogy sok terve van még a férjének, amit el szeretne érni, ezért elégedetlen?

Igen, ez így van. Ezért mondogatom neki minden nap, hogy aktívnak és jó egészségben kell még lennie sokáig, mert ő itt kulcsfigura.

Gróf KároIyi László: Imádkozom, hogy legyen még elég időm, és elég erőm a teendők megvalósítására.

Melyek a legfontosabb tervei?

Gróf Károlyi László: Amit Erzsébet mondott az előbb, nekünk ez a legfontosabb teendőnk: a park, a kastély környezetének rendbehozatala. 1945-ben apámnak az oroszok elől sikerült a család értéktárgyait, festményeit elhelyezni a múzeumokban megőrzés céljából, ezeket most szeretnénk visszaszerezni, hogy itt legyenek a kastélyban. Innen senki soha ne vigye el, s maradjon együtt a Károlyi-gyűjtemény. Pár dolgot vissza tudtunk szerezni, de még rengeteg dolog van. Ezért dolgozunk.

Károlyi Erzsébet asszony: Tervünk még koncertsorozatok, illetve gyermekszínpadi előadások létrehozása a kastélyban, de most a pandémia ideje alatt ezek nem megvalósíthatók. Nyitott ház vagyunk, óvodások, iskolások érkeztek hozzánk korábban megnézni a felújított emeletet. Ezt továbbra is szeretnénk folytatni, hogy megismerjék a fiatalok a Károlyi család múltját.

Gróf Károlyi László: A feleségem színtiszta magyar, a nyelvet nem beszéli tökéletesen, mert csak felnőttként tanult meg magyarul, de ugyanúgy érez Magyarországgal kapcsolatban, mint én.

Károlyi Erzsébet asszony: Bajorországban születtem, de Bécsben éltünk a szüleimmel. Amikor Lászlóval találkoztam Londonban, ő azt mondta, hogy magyar lányt akar feleségül venni, de akkor én egy szót sem beszéltem magyarul, mivel nem Magyarországon nőttem fel. Huszonhét évvel ezelőtt házasodtunk össze. Lászlóra vadásztak az angol hölgyek, s nem szerettek engem, amikor feltűntem Londonban, mert magyar származásúként potenciális feleségjelölt lettem a még nőtlen László számára.

Milyen gyerekkori emlékei vannak Fótról?

Gróf Károlyi László: Már pár évesen lovagolni tanítottak a szüleim, amit imádtam. Nagyon szerettem a vadászatot is gyerekként. Itt voltak a híres falkák, Erzsébet királynő is ezért járt sűrűn Fótra. Együtt falkáztam a családdal és a vendégekkel. Hétéves voltam, amikor az első vadászaton részt vettem, óriási élmény volt. Egy időre kiszakadtam ebből a közegből, mert a szüleim elküldtek Pannonhalmára tanulni, s mikor három év után hazajöttem, folytattam itthon ismét a lovaglást, a vadászatot. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt meg tudtam itt élni, mert ez meghatározó élmény a mai napig is. Négyen voltunk testvérek a családban, én voltam a legidősebb. Már csak a legfiatalabb testvérem él, Sándor, ő Észak-Amerikában telepedett le, de amióta itthon vagyok, meglátogatott párszor.

Mennyire más a mostani kastély, mint a gyerekkori?

Amikor kinézek az ablakon, most is azt látom, mint gyerekkoromban. Ezekre a fákra másztam fel gyerekként és jó érzéssel tölt el, hogy most itt lehetek.

Hogyan emlékszik vissza az emigrációra, amikor elhagyták Magyarországot?

1944-ben, tizenhárom évesen egyedül hagytam el az országot, a szüleim és a családom később jöttek utánam. Én Csehországba mentem a nagybátyámhoz, Windisch-Graetz Lajoshoz, akinek ott volt birtoka. Anyámék egy fél év múlva jöttek utánam, majd innen együtt szöktünk Bajorországba, ahonnan én Sankt Gallenbe, Svájcba mentem az öcsémmel tanulni. Svájcból hamarosan Argentínába vándoroltam ki, mert ott élt a nagybátyám, aki a magyar nagykövet volt. Buenos Aires-ben két évet töltöttem, majd innen kezdődött a közép-amerikai vándorlásom. Először Chilébe mentem, ezután Peruba, ahol az őserdőben megvettem egy földbirtokot az Amazonas területén, és ott éltem tizenöt évig. Egy kávéültetvényen dolgoztam, azt vezettem. Amikor a kávénak az ára elkezdett zuhanni, ekkor álltam tovább Ecuadorba, Kolumbiába, és San Salvadorba. Közép-Amerika után visszajöttem Európába, és Angliában telepedtem le.

Hány nyelven beszél?

Öt nyelven, legjobban spanyolul és angolul beszélek, illetve németül és franciául.

Hogyan élte meg a magyarságát az emigrációban?

Mindig magyarnak éreztem magam. Nagyon szerettem a dél-amerikai országokat, de az ember nem tudja a gyökereit elereszteni, én sem tudtam. Mindig az volt a vágyam, hogy vissza tudjak jönni Magyarországra, Fótra, de nem gondoltam, hogy ez meg fog történni.

Mindig magyarok között élt? Hogyan tartotta a családjával a kapcsolatot?

A szüleim nagyon későn jöttek Peruba, én akkor már Kolumbiában éltem. Segítettem nekik ott egy hotelt felépíteni, aminek Pipacs volt a neve. Édesapám Peruban halt meg. Sándor öcsém apánk halála után hagyta el Dél-Amerikát, északra, Washingtonba költözött, ahova anyám is követte.

1994-ben jöttek haza Magyarországra. Mi ennek a története?

Először a nagyapámmal látogattam el Magyarországra a 80-as években, de csak pár hetet töltöttünk itt. 1995-ben, az akkori Gyermekváros igazgatója meghívására érkeztünk, aki kérte a család jóváhagyását, hogy a Gyermekvárost Károlyi Istvánról nevezzék el. Ezt követően merült fel a kérdés, hogy szeretnék-e visszaköltözni a kastélyba. Göncz Árpád, akkori köztársasági elnök támogatásával kerültünk haza Fótra ötven évnyi emigrációból, és sikerült elérni, hogy itt a kastélyban, a volt otthonunkban lakosztályt béreljünk. A Gyermekközpont patrónusaként számos jótékonysági rendezvénnyel próbáltuk segíteni a Fóti Gyermekközpont lakóit. A hollandiai Szent István Alapítvánnyal több épületet felújítottunk és új berendezéseket szereztünk az állami gondozott gyermekek számára. Számos nemzetközi adományt bonyolítottunk le, és karácsonyi, gyermeknapi zsúrokat rendeztünk a gyerekeknek és nevelőiknek. Hazatérésünket követően létrehoztuk a Fóti Károlyiak Alapítványt, azzal a céllal, hogy a család épített, tárgyi és szellemi örökségét megmentsük a jövő nemzedékei számára, mint nemzeti kincset. Az elmúlt huszonöt év alatt így sikerült méltó módon berendezi a kastély emeleti helyiségeit a család által megőrzött, illetve múzeumokból visszaszolgáltatott műtárgyakkal, kiegészítve nagy értékű bútoradományokkal.

A füzérradványi Károlyi-kastélyt is sikerült az alapítványon keresztül eredeti trófeákkal és bútorokkal berendezni, s nagy örömünkre szolgál, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye egyik leglátogatottabb turisztikai vonzerejévé vált a füzérradványi kastély és parkja.

Az Ön nevéhez köthető Fotón az október 23-i fáklyás felvonulás. Miért volt fontos Önnek, hogy megteremtse ezt a hagyományt? 

Borzasztó nehéz volt megélni a tehetetlenségemet fiatalemberként 1956 októberében Dél-Amerikában. Miután kitört a forradalom itthon, azonnal haza akartam jönni harcolni, de nem tudtam. Nem voltak meg a papírjaim. Elrohantam az amerikai nagykövetségre, hogy megszerezzem a szükséges iratokat, de ez nem sikerült. Időközben a forradalmat leverték. Fájdalommal teli időszak volt, hogy a pillanatnyi remény után jött az orosz megtorlás. Amikor hazaköltöztünk, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a legkevesebb, amit tehetek a forradalom emlékének ápolásáért, s ezért indítottam el a fáklyás felvonulást, amelynek komoly hagyománya lett, hiszen még jobban összekovácsolja a fótiakat, és erre igazán büszke vagyok.

Visszatekintve az életére, mire a legbüszkébb?  

Kalandos életem volt, nem panaszkodhatok.  Rengeteget utaztam, és láttam. Semmire sem vagyok annyira büszke, mint a nemzeti hovatartozásomra, arra, hogy magyar vagyok. A nemzet ügye a családban mindig elsődleges volt. Amikor kisgyerek voltam, apám mindig hangsúlyozta, hogy itt semmi sem az enyém. Arra tanított, hogy először szolgálni kell, tanulni, áldozni, majd csak ezután parancsot adni. Ez volt a hozzáállásuk az élethez!

Károlyi Erzsébet asszony: Windisch-Graetz nagypapa mondta, hogy az ember olyan, amilyen életet él. A nevelés az egyik legfontosabb dolog. Mindegy, hogy pénzzel vagy pénz nélkül. László szüleinek mindig az volt a legfontosabb, hogy mi történik a fótiakkal. A férjemnek is ez a legfontosabb. László vakmerő, bátor ember. Nem nyugodt az életem, amióta vele vagyok, de kétségkívül nagyon izgalmas.

A fotókért köszönet: Máté Richárdnak