Volt sportoló, zenész, majd londiner, recepciós, főportás. A szocializmus fénykorának szinte minden emblematikus szállodáját megjárta, hogy aztán az egyikből máig tartó sikertörténetet építsen. Bár több mint ötven éve dolgozik a hotelszakmában és szállodások generációi nőttek fel a keze alatt, még ma is aktív. Nyolcvan éves lett a lenyűgöző dunakanyari panorámával büszkélkedő, közismert, fótiak által is kedvelt visegrádi Hotel Silvanus tulajdonos-igazgatója, Lantos Árpád.

– Kicsi korától izgatta a hotelek világa?

– Gyerekkoromban fogalmam sem volt, mi szeretnék lenni. Földművelő családból származom, de a kerti teendőket édesapám inkább a bátyámra testálta. Az Árpád gimnáziumban már összeállt az első zenekarunk, később együtt zenéltem a később sikeres klarinétos pályát befutott Benkó Sándorral is. Mindeközben Iglói Mihály, a híres Náci bácsi szárnyai alatt versenyszerűen atletizáltam. A serdülő korosztályban szinte minden versenyt megnyertünk, amin elindultunk. Később mégis visszatértem igazi szerelmemhez, a futballhoz. A legtöbb időmet azonban a zene foglalta le, így nem volt kérdés, hogy felvételizek a konzervatóriumba, ahová fel is vettek. A katonaság után viszont más foglalkozás után néztem, mert nem akartam az egész életemet egy zenekari árokban tölteni – bár karmester szívesen lettem volna. Apám egyik ismerőse így bemutatott az Astoria főportásának, aki fel is vett tanulónak, de feltételül szabta, hogy a szobaszámokat három napon belül meg kell tanulnom minden fontos nyelven. Három nap múlva fújtam is a számokat angolul, németül, olaszul és franciául, így jutva előnyhöz a többiekkel szemben, akik csak németül pötyögtek valamelyest.

– Kiváltság volt akkoriban egy ilyen patinás, külföldieket és hírességeket vendégül látó szállodában dolgozni?

– Érdekes hangulatuk volt a szállodáknak a hatvanas években. Kint dühöngött a szocializmus, mindenki elvtárs volt, a szállodában azonban a ’45 táján vagy később disszidált, hazalátogató magyarokat Tisztelt Uramnak és Nagyságos Asszonyomnak hívtuk. Ez volt az ún. „ájtatos vendéglátás” kora. Az Astoriából a még exkluzívabb Margitszigeti Nagyszállóba kerültem, ahol olyan vendégeket ismerhettem meg, mint például a híres zeneszerző, Benjamin Britten, akit személyesen kísértem fel a szobájába, vagy a híres zongoraművésznő, Farnadi Edith. Innen kerültem tíz évre a Sport Szállóba, majd ismét vissza a Margitszigetre, végül pedig rögtön a nyitást követően a budavári Hiltonba, ahol például megismerkedhettem a nagynevű karmesterrel, Leonard Bernsteinnel. Így tehát végigjártam a szállodák világának szinte összes lépcsőfokát. A Sport Szállóban volt egy feledhetetlen főnököm, a néhai Molnár Józsi bácsi, aki szótár nélkül fejtett német keresztrejtvényt, de más nyelveken is remekül beszélt. Ha véletlenül megakadtunk a külföldi vendéggel folytatott kommunikációban, megsemmisítően lekicsinylő pillantással mért végig minket, amitől szégyenünkben majd’ elsüllyedtünk. Az ő egyénisége, tudása, kiállása nagyban inspirált minket arra, hogy magunk is diplomát szerezzünk és nyelveket tanuljunk.

– Mennyit változott a hazai hotelek világa az Ön pályafutása alatt?

– 1939-ben Budapesten – mint ismert és kedvelt fürdővárosban – negyvenezer szállodai vendégágy volt. 1989-ben ehhez képest csupán tizenkétezer ágy állt rendelkezésre – ma csak Hévízen ennyi van. Most Budapesten már hatvanezer ágynál tartunk, és évente körülbelül ezer új nyílik meg a fővárosba látogatók előtt. A tendencia tehát kétségtelenül pozitív: a jelenlegi kormány helyesen ismerte fel azt, hogy az idegenforgalomból a magyar gazdaság egyik legfontosabb húzóágazata lehet. 2010 óta ezért rengeteg olyan új jogszabály, adókedvezmény és támogatás került bevezetésre, amelyek bizakodásra adnak okot a jövőt illetően. Habár ezt a felfutást sok vidéki szálloda még egyáltalán nem érzi, a külföldi turisták előbb-utóbb a magyar vidékre is meg fognak indulni. Abban a pillanatban pedig, amikor egy vidéki szálloda is el fog tudni érni negyven százalék körüli foglaltságot csak külföldi vendégből, rögtön rendben lesz minden. Tudni kell ugyanis, hogy a szállodaiparban sem könnyű az élet. A gazdasági válság okozta recesszió minket sem kímélt, és a túléléshez szükséges fejlesztésekre felvett banki kölcsön a mai napig is Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett. A bankok pedig szintén önhibájukon kívül kerültek abba a helyzetbe, hogy aggódhatnak az idegenforgalomba kihelyezett pénzeik miatt. De már látszik a fény az alagút végén.

– Milyen út vezetett a Dunakanyar gyöngyszemévé vált Silvanushoz?

– 1992-ben lettem „maszek”, amikor a Silvanus Hotelt privatizálták. Akkor három családé lett, majd 2008-ban a Lantos család kivásárolta a másik két tulajdonost. 2011-ben egy újabb család érkezett a szálloda vezetésébe, és a mai napig is ilyen felállásban dolgozunk. Munkásságom legnagyobb eredményének azt érzem, hogy a hosszú évek során sikerült kinevelnem egy olyan vezetői, középvezetői és dolgozói csapatot, amely ma már szinte önműködően és magas színvonalon tudja vinni a szállodát. Büszke vagyok rá, hogy elmondhatom: az itt dolgozó több mint száz kolléga tőlem tanulta a vendéglátást és az elkötelezettséget. A Silvanus dolgozói ma egytől egyig kreatívak, motiváltak és büszkék a munkájukra, ezért végzik kimagaslóan feladatukat, és ezért van részük minden áldott nap sikerélményben.

– Amikor 1971-ben elkészült, a Hotel Silvanus azzal tarolta le a korabeli piacot, hogy minden szobájához tartozott külön fürdőszoba, ami akkoriban óriási dolog volt. A Volga és a Nimród mellett ezzel az erénnyel az országban bizony csak a Silvanus bírt. Ez az egy tény a szállodát rögtön a luxus kategóriába emelte. Azután viszont egészen a rendszerváltásig nem korszerűsítették. Amikor 1992-ben idekerültünk, szinte az alapoktól kellett teljes felújítást végeznünk. Ami a legérdekesebb, hogy a szálloda legfontosabb erőssége, a panoráma sem volt úgy kihasználva, mint ma. A Duna felé néző rész a bejáratnál le volt falazva, mintha csak rejtegetni kéne ezt a csodát.

– Akkor volt min változtatni.

– A Silvanus építése idején az energia még nem volt probléma. Éppen ezért az akkori szállodának bizony „orrán-száján” dőlt ki az elpazarolt víz, hő és áram. Az épületet időközben hetven szobával bővítettük, és ma már minden modern műszaki követelménynek megfelel. A szobák minősége, berendezése, szolgáltatásai és külleme is teljesen megváltozott a kezdeti időkhöz képest, hiszen a Vendég azt szereti, ha legalább olyan körülmények fogadják, mint otthon, de inkább jobbak.

– Ön hangsúlyosan nagybetűvel ejti a Vendéget. Mennyire jellemző ez a hozzáállás ma a hazai hotelszakmára?

– Úgy látom, Magyarországon a vendéglátás óriási fejlődésen ment keresztül. Az új vendéglátós generáció tagjai általában felkészültek, kedvesek és tisztelettudók, valamint egyre jobban beszélnek nyelveket. Mindez pedig azt jelenti, hogy jó az oktatás és jó az emberanyag is. Ez engem örömmel tölt el, mert sosem úgy szerettem volna a legjobb lenni, hogy a többiek rosszabbak. Legyen mindenki jó, legyen mindenki az első a saját területén, a saját kategóriájában. A Vendég ugyanis mindig azért fizet szívesen, amivel meg van elégedve.