Dr. Fodor Rékának gyermekkori álma vált valóra 2015-ben, amikor a Magyar Afrika Társaság önkénteseként részt vett a társaság egyik afrikai orvos missziójában. Az útjáról 2016-ban könyvet írt, Afréka-Egy missziós orvos kalandjai Afrikában címmel, amely három kiadást élt meg. Réka tanít a Semmelweis Egyetemen, motivációs előadásokat tart, és az AFRÉKA Nemzetközi Humanitárius Alapítványa által adományokat gyűjt, hogy Afrika elmaradott országaiba és katasztrófa sújtotta területeire egészségügyi missziókat szervezzen és egészségügyi ismeretterjesztést végezzen. A napokban jelent meg második könyve Afréka 2. Tűzön-vízen át Afrikában címmel. A könyv megjelenésének apropójából készítettünk interjút városunk lakójával, a missziós doktornővel.

Egy hete egyeztettünk telefonon, hogy most hívjalak, mert csak most van időd interjút adni, miközben egy fodrász székben ülsz. Nem egy hétköznapi interjúhelyszín!

Valóban, de most van erre időm. Az afrikai fonatot ki kell bontani, mert lenőtt a hajam. Hajszerkezet-feltöltést készít a fodrászom, amely kb. öt óra hosszáig tart. Mikor kimegyek Nigériába, akkor mindig hajfonást kapok ajándékba, ami három ember 5-6 órás munkája. Most 110 db icipici fonást bontanak ki.

Említetted, hogy nagyon elfoglalt vagy, kifejezetten a vírushelyzet miatt?

Az orvosok mindig elfoglaltak. Előadásaim is vannak az orvosi munka mellett, ami persze most sokkal nehezebb, terheltebb a járvány miatt. Jelenleg háziorvosként dolgozom a 15. kerületben, előtte Kisalagon praktizáltam.

Mióta éltek Fóton?

Eredetileg Pilisszentlászlón építkeztünk. Fóton kezdtem el a háziorvoslást a kisalagi rendelőben. Az első afrikai misszióm előtt fejeztem be a fóti praktizálást. Amikor hazajöttem Afrikából, a 15. kerületben kaptam állást, de Fót az életünk része lett. 2014-ben költöztünk ide, amikor már nem itt praktizáltam.

Beleszerettél Fótba?

Szeretek itt élni, de én nagyon sok helyen éltem. Egy évig voltam Párizsban utcazenész. Thaiföldön, Svédországban, Nagy-Britanniában ösztöndíjasként tanultam. Most itt van dolgom Fóton. Budapesti vagyok, de már ki akartunk költözni a városból, s Fót minden szempontból megfelelőnek tűnt. Itt még megfizethető egy ingatlan, és közel van a fővároshoz, úgyhogy több szempontból is praktikus itt élni, és már nagyon sok barátot szereztünk.

November 3-án tartottál előadást az afrikai misszióról a fóti templomban a Károlyi kör szervezésében. Ez volt az utolsó előadásod ebben az évben?

Ezt az előadást szívügyemnek tartottam, s nem mondtam le, de az összes többit nem tartottuk meg a COVID miatt. Sándor atya segítségével a templomban szerveztük meg az előadást, mert ott tágasabban elfértek az érdeklődők.  Az elmaradt előadások résztvevőit remélem kárpótolni fogja a napokban megjelent Afréka 2. könyvem, amellyel remélhetőleg még több embernek tudok üzenni.

Egy ideje sokat olvashatunk rólad és az afrikai missziódról a médiában. Említetted, hogy ez nagy segítség az adományok gyűjtésében, de van olyan oldala is, amit kevésbé szeretsz. Mire gondoltál pontosan?

Ha valaki arra kíváncsi, hogy én milyen különleges vagyok, ezt mindig elhárítom, nem ezt szeretném megerősíteni. Amikor engem dicsérnek, én mindig a Jóisten felé küldöm a dicséretet, mert nekem ez a feladatom. Biztos, hogy a Jóisten nem mindenkit arra hívott meg, hogy afrikai missziós orvos legyen, engem igen. Én erről tudok tanúságot tenni. Én nem arra biztatom az embereket, hogy az én utamat kövessék, hanem hogy találják meg a sajátjukat, merjenek álmodni, merjék az álmukat megélni. 12 évesen, miután Albert Schweitzer önéletrajzi írásait elolvastam, tudtam, hogy nekem ez a dolgom. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan az élethivatása. Albert Schweitzer azért kapott Nobel-békedíjat, mert Gabonban felépített egy kórházat, s missziós orvosként ott dolgozott. Mikor olvastam róla, elfogott a rajongás, 12 évesen nem értettem, hogy ez micsoda pontosan. Az álom, az idea bekerült a szívembe. Amikor felnőttem, láttam, hogy ezt az utat nem könnyű beteljesíteni, de világos volt, hogy ez az én utam.

Mindig egyértelmű volt, hogy orvos leszel?

Előbb tudtam, hogy missziós orvos leszek, mint orvos. Ha missziós villanyszerelőnek kellett volna lennem, akkor az lettem volna. A misszió nálam, azt hiszem, hogy fontosabb volt, mint az orvosi hivatás, de mivel Albert Schweitzer is orvos volt, ezért én is az lettem, de óriási kanyarokat tettem meg, amíg ez megvalósult. Az én életem arról szólt, hogy ezt az álmot ne adjam fel. Felvettek az egyetemre, majd 19 évesen komoly balesetem volt. A koponyaalapi törésem után senki sem gondolta azt, hogy belőlem orvos lesz, én sem. Ekkor mentem el Párizsba utcazenésznek. Az egyetemet sikeresen elvégeztem, s miután megismerkedtem a férjemmel, a család kapott prioritást. Kétgyerekes családanyaként egyáltalán nem gondoltam, hogy ez még összejöhet. Öt évvel ezelőttig azt gondoltam, hogy ez a vonat elment. Akkor jött velem szembe egy felhívás, hogy missziós orvosokat keresnek Ugandába. A férjem biztatott, hogy biztosan beválasztanak, hiszen ez nekem egy gyerekkori álmom, s két hét múlva már a kenyai határtól 70 km-re voltam. A kislánykori álom és a megvalósítás között több, mint 30 év telt el. Biztosan meg kellett érnem erre a feladatra, s most volt itt az ideje.

Amikor legelőször jutottál ki Afrikába, akkor mi volt a legmegdöbbentőbb dolog, amivel szembesültél?

Olyan volt, mintha hazamentem volna. Semmilyen meglepetés nem ért, természetes volt a közeg. Engem akkor ért kultúrsokk, amikor az első misszióm után hazajöttem. Akkor éreztem a két világ közötti óriási különbséget. Afrikában a körülmények ellenére is mindenki nevet, hálás, jókedvű. Aki naponta csak egyszer étkezik vagy akinek nincs semmije, annak is több hála és boldogság van a szemében, mint itthon Magyarországon. Itt mindenki csak panaszkodik, semmi sem jó. Ez volt az első sokk, amit tapasztaltam. Azóta hétszer voltam már kint misszióban, s ez a hatás mindig nagyon erősen megérint. Előre felkészítem erre magam, ha hazajövök, ne fájjon annyira.

Szerinted mitől van, hogy ennyire más szemléletűek az afrikaiak, mint mi? Miben látod a lényegi különbséget?

Öt éve már, hogy én is ezen gondolkodom. A pontos választ nem tudom, de természetesen van egy rálátásom. Fájdalmas a kontraszt. Legutóbbi tartózkodásom során hatalmas nyomort láttam. A COVID-járvány miatt buta intézkedések tömegével szembesültem. Olyan országban kijárási tilalmat bevezetni, ahol egynapi tartalékpénze sincs az embereknek, az a lakosság gyors kiéheztetését eredményezi. Egy ilyen környezetben mégis nagyobb a boldogság, a hála és az öröm, mint itthon. Ilyenkor szívfacsaró hazajönni, mert nem értem az itthoni türelmetlenséget és panaszkodást. Nekünk van társadalombiztosításunk és nyugdíjrendszerünk, így nyilván többet várhatunk az élettől, mégis folyamatosan a negatívumokra fókuszálunk, és emiatt mindig hiányszemléletben működünk. Ez nekem azóta kristálytiszta, amióta látom a különbséget, s megélem azt, hogy az afrikai ember mindenért hálás. Itthon folyamatosan összehasonlítják az emberek magukat azzal, akinek jobb, s így állandó hiányérzetük van. Ez a nyugati ember tragédiája. Ha felébredünk, már azért is hálásnak kell lenni, hogy van fedél a fejünk felett, hogy van lábunk, kezünk. Ezeket is észre kell venni, mert az afrikaiak ezeket észreveszik. Ott ötven év az átlagéletkor, elképesztő a csecsemőhalandóság. Egy hétig nem adnak a gyerekeknek nevet, mert nem biztos, hogy életben marad. Mindenben a hálát és az örömöt keresik, és meg is találják.

Hogyan telik kint egy missziós orvosnak egy napja?

Háromféle tevékenységet végzünk. A kórházi munka során napi 150-200 beteg érkezik a fehér orvoshoz, akinek a munkáját egy 20 fős stáb segíti. A kollégák a különböző civilizációs- és fertőző betegségeket szűrik, s majd ezután látom el a gyógyítást. Itt egyedül vagyok orvos.

A terepmunkák során árvíz vagy tűzvész sújtotta területre megyünk ki, ahol úgy, mint a filmekben, felépítünk egy sörsátorszerű mobilkórházat. Este fejlámpával dolgozunk, mert 12 órás sorban állás után nem lehet azt mondani a maradék 80 embernek, hogy feleslegesen várt egész nap, csak a szúnyogok tömeges érkezése vet véget a munkánknak. Terepen iszonyú hosszú napokat, 12 órákat dolgozunk, s ezt hetente háromszor.

A harmadik tevékenységnek nincs köze a gyógyításhoz, humanitárius katasztrófaelhárítást végzünk: rizsszállítást, rizspakolást, vagy éppen a rendőrt kell lefizetni, hogy biztonságosan menjenek a dolgok. Ebben a helyzetben koldulok vagy igazgatok, éppen azt, ami ahhoz szükséges, hogy megoldjam a feladatomat.

Hogyan viszonyulnak a fehér orvoshoz az afrikaiak?

Az, hogy fehér ember vagy, az nem egy életbiztosítás Afrikában, hiszen a fehérek gyarmatosítottak, s kényszerítették őket rabszolgaságba. Az alapítvány munkáját dr. Csókay András idegsebész is segíti, illetve a férjem. Dr. András és Dr. Réka vagyunk az ottlakóknak, akiket a bizalmukba fogadtak. Nem az számít, hogy fehérek vagyunk, hanem hogy Dr. András és Dr. Réka vagyunk, vagyis a személyünk fontos nekik. Meggyőződésük, hogy mi Isten küldöttei vagyunk. Nehéz elhárítani azt a dicséretet, amit kapunk tőlük. Elképesztő hála, rajongás és szeretet árad felénk. A bőrünk színe nem feltétlenül jelent pozitív minőséget, de a missziós orvos tevékenységét rendkívül tisztelik.

Dr. Csókay Andrással

Hogy született meg az ötlet az első missziód után, hogy könyvet írjál az afrikai tapasztalataidról?

Annyit tudtam biztosan, hogy vissza akarok még menni, és hogy meg szeretném írni a benyomásaimat. Ebben hatalmas segítséget kaptam az író férjemtől, Greguss Sándortól. A társszerző férjem segítsége nélkül nem jött volna létre ez az írói színvonal.

Az volt a konkrét célja a könyvírásnak, hogy egy könyv megvásárlásával egy beteg maláriakezelését támogatja az olvasó, vagyis emberéletet ment meg vele. Ekkor kezdtük el az Afréka Alapítványt bejegyeztetni, hogy legyen direktbe adományozási lehetőség. Előadásról-előadásra promotáltuk a könyvet. Az első kötet három kiadást élt meg, hatezer kötet fogyott el belőle, ami itthoni viszonylatban bestseller kategóriának számít. A második könyvem, az Afréka 2. Tűzön-vízen át Afrikában címmel a napokban jelent meg, amely Nigériáról szól, a második otthonomról. Ez a kötet az elmúlt két évemet foglalja össze, az orvosi missziós munkámat. Most személyes találkozók helyett  a könyvemet vehetik a kezükbe az érdeklődők.

Volt szerencsém elolvasni a könyvet. Az irodalmi igényességgel megírt könyv őszinte vallomás az afrikai missziós munka dolgos napjairól, a rengeteg kétségbeesésről, amikor anyagi fedezet hiánya miatt betegek élete fölött döntést kellett hozni a fehér orvosnak, s ugyanígy a rengeteg örömet is megosztja velünk a szerző, amikor csodával határos módon gyógyul meg egy halálos betegségből a magyar adományozók támogatásával egy-egy afrikai beteg.  A könyv számomra leginkább a hitről szól, hogy a legcudarabb körülmények között élők boldogulásban a szeretet és a hit ad reményt. Aki kezébe veszi a könyvet, biztosan szembenéz saját magával és az életével is, mert bár ez a könyvnek nem célja, de elkerülhetetlen velejárója. A könyv megvásárlásával mindannyian jól járunk, mert belekerülünk abba a missziós áramlatba, amely Dr. Fodor Rékát abban támogatja, hogy még több csodálatos tekintetű afrikai ember életén segíthessen.