Május 14-én Suhajda Szilárd Lhoce-expedíciójának sikerétől volt hangos a média. A Fóton élő hegymászó a Föld 4. legmagasabb, 8516 méteres csúcsát mászta meg májusban. Szilárdot kérdeztük az expedícióról, a hegymászásról és természetesen Fótról is.
Hogy jött az életedbe a hegymászás?
A természet szeretete mindig része volt az életemnek, azonban a kalandozások színhelye gyerekként a Kőrösök vidékét és a Tiszát jelentette, hiszen Békéscsabán születtem. Akkoriban csak álmodtam a hegyekről. Meghatározó élmény volt számomra az általános iskolai vándortáborozás, amelyen bejártuk Magyarország középhegységeit. Később Esztergomban tanultam tovább, ahol mindennapossá váltak a túrák, és elkezdtem a hegy- és a sziklamászást. Szép fokozatosan haladtam az egyre nagyobb csúcsok felé: a Kárpátok után jöttek az Alpok 4000 méteres csúcsai, mindeközben faltam a hegymászó irodalom klasszikusait. Elkerülhetetlenül kialakult bennem a vágy, hogy próbára tegyem magam a legendás, távoli hegycsúcsokon, mára pedig ez életstílussá és szenvedéllyé vált. Erről szól az életem. Ha nem hegyet mászok, akkor is ezzel foglalkozom valamilyen formában, hiszen túrát vezetek, előadásokat tartok, céges tréningeket és csapatépítő programokat vezetek – így lényegében a hivatásommá is ez vált.
Hazánkban mennyire népszerű a hegymászás?
A magyar hegymászás története hosszú és nagyon szép, bár nem vagyunk alpesi nemzet. Ausztriával, Svájccal nehéz lenne összehasonlítani a kultúránkat, de a hegymászó sport sokszínű, hiszen ide tartozik a falmászás, ami nagyon népszerű, illetve a sziklamászás is. Nagyon sok kiváló hegymászónk és alpinistánk van, viszont az expedíciós hegymászók száma elenyésző. Különösen nagy figyelmet kapnak az Ázsiába induló vállalkozások, főleg a „nyolcezres expedíciók”.
Mikor határoztad el, hogy expedíciós hegymászó leszel?
Ez fokozatosan alakult ki, de az első expedíció megvalósítását Svájcban, egy 4000 méteres csúcs mászása közben határoztuk el Kiss János barátommal, aki jelenleg 73 esztendős, napi szinten edz és aktív mászó. Az ő példája nagyon inspiráló számomra. 2009-2010 környékén kezdtük el szervezni az első pakisztáni expedíciónkat. Később Klein Dáviddal másztam 6 éven keresztül, ez nagyon értékes és jól működő kapcsolat volt mindkettőnk számára, hiszen hasonlóan gondolkodunk a hegyekről, hasonló etikai normákat képviselünk és technikailag is remekül kiegészítettük egymást.
Az idén azt nyilatkoztad, hogy meg szeretnéd mászni a világ öt legmagasabb csúcsát. Ez régi terv?
A K2 megmászása után többen kérdezték tőlem, hogy célom-e az összes, mind a 14 nyolcezres csúcs megmászása. A K2 a második legmagasabb a világon, ráadásul technikailag a legnagyobb kihívásnak tartják. Bevallom, soha nem volt célom, hogy mind a tizennégyet megmásszam, de a legnagyobb magasságok mindig vonzottak. A The Big Five kihívást nagyon a magaménak érzem: Földünk öt legmagasabb csúcsát elérni, oxigénpalack és magashegyi teherhordók segítsége nélkül. Ez egy jól definiálható, belátható időn belül teljesíthető küldetés. Ebből kettő már sikerült, 2019-ben a K2 és idén tavasszal a Lhoce-expedíció is sikerrel járt. Úgy érzem, hogy jó esélyeim vannak a projekt eredményes folytatására, beleértve a legmagasabb csúcs, az Everest elérését is.
A legutolsó expedíciódat a Lhoce-n, a föld 4. legmagasabb csúcsán április elején kezdted el.
Igen, egy 8000 méteres expedíció jellemzően 2 hónapot vesz igénybe. Egy tavaszi nepáli szezon esetében el kell indulni március végén, április elején, a csúcsmászás várható időpontja pedig május közepére esik. Ez jellemzően a monszun beálltától függ. Az akklimatizáció hosszú folyamat, ez jelenti azt az időszakot, amikor hozzászoktatjuk a testünket az oxigénszegény körülményekhez. Palack nélküli mászás esetén ez 3-4 hétig, vagy több mint egy hónapig elhúzódó folyamat. Fokozatosan megyünk egyre magasabbra a hegyen, sokkoljuk a szervezetünket, majd minden egyes magaslati táborból visszatérünk az alaptáborba. A hegy lábánál elhelyezkedő bázistábor 5100-5200 méter magasan van, ennél magasabban lényegében lehetetlenné válik hatékonyan regenerálódni. A tavaszi expedíció során 12 kilót fogytam, a K2 mászásakor pedig 15-öt. A magasság felemészti az embert, a vér besűrűsödik, a vérhálózat beszűkül, a nyugalmi pulzusom 8 ezer méteren akár 130 fölött is lehet. Ez hatalmas terhelés a szervezetnek.
2012 óta veszek részt expedíciókban, így mára elég jó képem van arról, hogy mire van szükségem a felkészülés során, és nagyjából sejtem, hogy mi fog velem történni odafent. Persze az utolsó szót mindig a hegy mondja ki. A Lhoce mászásakor szerencsém volt, hiszen ideálisak voltak a körülmények, jó volt az időjárás, május közepén már a csúcson voltam. Tökéletesen fel voltam készülve, biztos voltam abban, hogy rajtam nem múlhat a siker.
Mennyi ideig lehet fent lenni a csúcson?
Két hónapig tart egy expedíció, és szerencsés esetben egy órát tölt el az ember a legmagasabb ponton. Ketyeg az óra, mert ha a csúcsot elértük, onnan még le is kell jutni. Statisztikailag a legtöbb baleset lefelé történik. A csúcs elérése csak félút. 8000 méter felett egyharmad annyi oxigén jut a tüdőbe minden egyes lélegzetvétellel, ezért minden nagyon lassú. A csúcsmászás során szinte álomszerű állapotban vánszorog az ember felfelé, és maga a csúcsélmény sem szükségszerűen eufórikus. Bár szerencsésnek érzem magam, mert mind a Lhoce, mind a K2 tetején meg tudtam élni az öröm állapotát, és tisztában voltam azzal, hogy mi történik. Boldog voltam odafenn. Ez nem mindenkinek sikerül.
Hogyan telik el az az egy óra a csúcson?
A csúcsra érés előtt sok mikroalvásom volt. Megálltam, leguggoltam, és elbóbiskoltam egy-egy pillanatra. Ez volt az egyik legrémisztőbb része a csúcsmászásnak, az aluszékonyság, ami az oxigénhiány és a kialvatlanság miatt van. Mielőtt felértem a csúcsra, volt egy kijózanító pillanat, amikor belebotlottam egy cseh mászó holttestébe, közvetlenül a csúcs alatt. Ez megrendítő volt, de az oxigén hiánya miatt az ember sokkal közömbösebben lendül át egy ilyen élményen, egyszerűen túl sok gondolkodás nélkül, tompán megy tovább. Nem úgy reagáltam akkor a látványra, ahogy tettem volna pár ezer méterrel alacsonyabban. Viszont ez az esemény felébresztett, és nem sokkal később felértem a csúcsra, ahol addigra gyönyörűen kitisztult az idő. Igaz, jobban fújt a szél, mint ahogy vártam, de jól éreztem magam. Aznap volt édesapám születésnapja, énekeltem, felvételeket készítettem, élveztem a panorámát, az Everest látványát, ami a másik oldalon volt, nagyon közel, egy karnyújtásnyira. Ez a jövőre nézve is motivált. Az extrém magasság ellenére maximálisan fel voltam villanyozva.
Olvastam, hogy régen volt egy komoly lavinabaleseted. Erre hogyan emlékszel vissza?
Majdnem 15 évvel ezelőtt Kosztán Csabi barátommal az osztrák Alpokban jártunk, nem túl messze, nem túl magasan, 1600 méteren egy falu fölött. Rosszkor rossz helyen voltunk. Nem vettük komolyan a havazást, nem foglalkoztunk az időjárás-előrejelzéssel, azt gondoltuk, hogy gond nélkül feljutunk a csúcsra. Hajnalban sátrastól elvitt minket a hó. A sátrunk, mint egy légbuborék, azonban a felszínen maradt, a hó tovább folyt, letarolta az alattunk lévő fenyőerdőt. Ha nekicsapódunk az első fának, akkor most nem beszélgetünk. Azóta nagyon félek a hótól, ami azt jelenti, hogy éberen alszom a sátorban is – már amennyiben egyáltalán tudok aludni. Ez az élmény elvehette volna a kedvemet a hegymászástól, viszont úgy érzem, hogy ekkor indult el bennem valami igazán. Ez egy intim találkozás volt a heggyel, még jobban elmélyedt a hegymászás iránti szenvedélyem, mindig és egyre inkább visszavágytam a hegyek közé. Minden lehetséges tanfolyamot elvégeztem. Mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy csatlakozzon egy klubhoz, menjen el tanfolyamokra, és figyeljen az idősebbek tanácsaira. Ez egy olyan baleset volt, amit csodával határos módon túléltünk. Elvesztettük a felszerelésünk nagy részét, lekecmeregtünk a hegyről, a barátomnak még a bakancsai is a hó alatt maradtak. Filmbe illő jelenet volt a visszatérés a faluba. Emlékszem, hónapokon keresztül, amikor elsuhant a helyi busz a szobám előtt, kiugrottam az ágyból és kalapált a szívem, annyira élénken élt bennem a baleset élménye. A hóár olyan erővel söpört el minket, amit korábban soha nem tapasztaltam. Ez a mai napig felkavaró élmény.
Amikor elkezdődik egy expedíció, gondolsz arra, hogy tragikus kimenetele is lehet?
Mindig gondolok rá, mindig van egy egészséges félelemérzet bennem, viszont már nem beszélgetünk erről otthon. Az elején persze nem így volt, de a rutinnal változott az évek során: ez persze nem azt jelenti, hogy ne gondoljunk rá. Mikor elindulok, mindig számvetést tartok, úgy zárom be magam mögött az ajtót, hogy lehet, ezt utoljára teszem. Lehet, hogy utoljára ölelem meg, akit szeretek. Érzelmileg minden elindulás rendkívül felfokozott tud lenni.
Mi a következő célod?
A Mount Everest megmászása oxigénpalack és magashegyi teherhordók alkalmazása nélkül. Az Everestnek máig nem volt még palack nélküli magyar csúcselérése, ellenben palackos már több is. Földünk legmagasabb pontját több mint 7000-en mászták már meg, de csak 2,8% palack nélkül, ami körülbelül 200 megmászást jelent világviszonylatban. Klein Dávid 2014-es mászásakor nagyjából 600 regisztrált mászó volt a hegy két oldalán és ebből csak 3-4 próbálkozott oxigénpalack nélkül. Idén tavasszal tudtommal ennél is többen mozogtak az Everesten és a Lhocén, de csak ketten voltunk, akik oxigénpalack és hordárok nélkül, teljesen önállóan másztunk. A kereskedelmi expedíciózás terjedésével szinte húzzák-vonják a tapasztalatlan kliensek százait az Everest csúcsára, természetesen sok-sok oxigénpalackkal és serpa segítséggel. „Tisztán” megmászni a csúcsot viszont ma is olyan nehéz, mint a kezdetekkor. Minden erőmmel az Everestre fókuszálok.
Egy ilyen komoly expedícióhoz könnyű szponzorokat találni?
A járványok és válságok idején kifejezetten nehéz, így nem magától értetődő, hogy összejön egy ilyen expedíció. Rengeteg munkával jár, hogy sikerüljön megvalósítani egy ilyen szintű vállalkozást. Lényegében az utolsó utáni pillanatban derült ki, hogy a Lhoce-ra el tudok indulni – sokáig nagyon bizonytalan volt a helyzet. Most, hogy hazaértem, egyből el kell kezdeni szervezni a következő évet, ráadásul az Everest nem csak a legmagasabb, de a legdrágább nyolcezres csúcs is, pont a kereskedelmi expedíciók népszerűsége miatt. Több száz tehetős klienst kísérgetnek a serpák minden évben, akik súlyos dollár tíz-, sőt akár százezreket fizetnek ki egy-egy komplex szolgáltatásért. Az önálló, igazi hegymászók helyzete ezért nehézzé válik, az Everest csúcsengedélye és logisztikája többszörösébe kerül bármelyik más nyolcezres csúcsénak.
Mióta éltek Fóton, és miért épp a várost választottátok lakóhelyül?
Esztergomban tanultam, majd ott is tanítottam, amit pár Angliában eltöltött év követett. Később Dunakeszire kezdtem udvarolni, és ott költöztem össze leendő feleségemmel. 2019-ben, a K2 expedíció évében költöztünk Fótra, igazi családi otthonba Fótújfalun. Nagyon szeretjük. Ráadásul számunkra fontosak a hegyek, itt van a Somlyó és a Gödöllői-dombság kapuja. Amikor futni indulok, pillanatok alatt a Pilisben vagyok, de ha a Börzsönybe vagy a Mátrába szeretnék eljutni, akkor is szuper az elhelyezkedése a városnak. Csodaszép természeti környezet vesz minket körül. Az egész Dunakanyar és Fót közvetlen környéke is megannyi lehetőséget kínál – szerencsésnek érezzük magunkat, hogy ilyen szép helyen élünk! Megszerettük a várost. Ovis kisfiunkkal napi szinten rójuk a fóti utcákat és a térség turistaösvényeit.
Naponta komoly edzésekkel tartod karban a fizikumodat?
Igen, heti öt edzéssel, ami többek között futást, kerékpározást, erősítést, úszást is jelent. A somlyói mellett két hosszabb futóköröm van: az egyik a pilisi, amely a félmaratonnál kicsit hosszabb, 24 kilométeres kör ezer méter szintemelkedéssel, a másik pedig egy börzsönyi maratoni táv 2200 méteres szintemelkedéssel. Ezeket készségszinten minden héten igyekszem teljesíteni. Ideális esetben heti 20+ órát edzek. A következő hónapokban azonban muszáj lesz még magasabbra tenni a lécet!
Ilyen komoly felkészülés mellett van-e időd hobbira?
Apukaként minőségi időre törekszem a családommal. Együtt túrázunk, sőt már a kisfiam is rákapott a sziklamászás ízére, így a mászás is családi programmá vált. A zene meghatározó része az életemnek – amatőr szinten gitározok is. Nagyon érdekel a fotográfia, de nagy meglepetésemre a Gyermekvárosi-tó látványa az ifjú éveim óta szunnyadó horgászt is felkeltette bennem. Szívesen tartok előadásokat az expedíciókról. Dunakeszin és Gödön is tartottam már előadást, nagyon örülnék, ha Fóton is lenne erre lehetőségem. Sokan keresnek meg a környezetemben vagy akár online, akik kíváncsiak az expedíciós élményeimre. Bízom benne, hogy előbb-utóbb a fótiakkal is megoszthatom a világ legmagasabb hegyein megörökített pillanataimat!
