Dr. Fodor Réka afrikai missziós orvosról már olvashattak korábbi cikkünkben, ezúttal a férjével, Greguss Sándor íróval ismerkedhetnek meg az olvasóink, aki a közösségi médiában írt posztjaiban, csodálatos írásaiban segít másoknak eligazodni a világban. Sándornak missziója van, az egyik egy afrikai misszió, amit a feleségével közösen visznek végbe, a másik pedig a sajátja. Egy halálos betegségből csodával határos módon gyógyult meg, azóta kötelességének érzi, hogy ha hívják, akkor fogja a végstádiumban lévő betegek kezét, hogy segítse őket és a környezetüket a könnyűnek nem mondható helyzetben. Nem hétköznapi életutat ismerhetünk meg, aminek a készítése közben Sándor többször is elérzékenyült, hol sírt, hol nevetett.
Több titulus is van a neve mellett. Miként határozza meg magát leginkább?
Író, költő és filmkészítőként jelenek meg általában a rendezvényeken, előadásokon, de már 6 éve, hogy a filmezést abbahagytam. A művészi tevékenységem mellett a feleségemmel, Rékával közösen létrehoztuk az AFRÉKA Nemzetközi Humanitárius Alapítványt, amely viszonylag hamar naggyá nőtte ki magát. Az alapítvány-háttérmunka feladatainak a koordinálását végzem, amely elveszi az időm nagy részét, körülbelül napi 6 órát biztosan. Egy-egy misszió előkészítése nagyon sok időt vesz igénybe, és természetesen maga a misszió, az orvosaink afrikai munkája is sok feladattal jár.
Magamra én főleg íróként gondolok. Már 14 évesen író akartam lenni. 16 éves koromban jelentek meg az első írásaim, de sok mindennel foglalkoztam, zenéltem, tanítottam, pár évig matróz voltam, dolgoztam molnárként, illetve színészként is.
Milyen tanulmányokat folytatott?
Magyar-történelem szakon végeztem, de amikor befejeztem az egyetemet, úgy döntöttem, hogy nem fogok tanítani. Matróznak álltam, be akartam járni a földet, de mindig szerelmes lettem, ami megakadályozott abban, hogy hosszú útjaim legyenek. 1978 óta szabadfoglalkozású író vagyok. A filmezés sokáig a megélhetésemet jelentette. Természetfilmeket, dokumentumfilmeket és portréfilmeket készítettem. A Magyar Televízió külsős munkatársa voltam. Az írói utamon Mészöly Miklóst tekintem a mesteremnek, tőle tanultam a pontosságot az írásban, ami a legfontosabb esztétikai szempont. Két verseskötetem van. Az életem során a politika sem került el. Egy időben ellenzéki politikusként vettem részt a politikai életben. A nagy Erdély-tüntetés egyik szervezője voltam, 1988-ban hatalmas tömeg előtt szónokoltam a Kossuth téren.
A nagyszülei nevelték fel, ez milyen hatással volt az életére?
A nagypapám kalandor életet élt, pilóta volt az első világháborúban, majd Aradra irányították pilótaoktatónak. A háború után Svájcba menekült, ahol több nagy emberrel megismerkedett, többek között találkozott Kemal Atatürkkel, aki a török köztársaság első elnöke volt, akit majd később Törökországban is meglátogatott. Nagyapától örököltem a kalandvágyamat és a mérhetetlen kíváncsiságomat. Kőrösi Csoma Sándor sírját is felkereste, Tibet nyugati lejtőit is bejárta egy szerzetessel.
Sándor nagypapája
Később hajóval Japánba ment. Mesébe illő az is, ahogy megismerkedett a nagymamával. Egyszer meglátta a nagymamát fényképen, és eldöntötte, hogy elveszi feleségül. Levelet írt neki, megkérte a kezét. A házasságuk után már nem utazgatott. Míg nagypapától a kalandvágyat örököltem, a nagymamától a hovatartozást és az erős identitásélményt kaptam. Olyan volt a nagymama, mint Márquez Száz év magányában Ursula, aki az egész családot összefogta.
Sándor a nagymamájával
Édesanyám gyerekként, 17 évesen szült engem. A szüleim nem nőttek fel a feladathoz, hogy felneveljenek, ezért a nagyszüleim különleges szeretetében nőttem fel. Nagypapám volt az első közeli halottam, akinek fogtam a kezét, amikor elment. Azóta sok halottam volt.
A korábbi súlyos betegségével összefügg, hogy halálos betegekhez hívják nap mint nap?
Természetesen, a saját betegségem és a gyógyulásom megtapasztalása miatt hívnak súlyos, utolsó stádiumban lévő betegekhez. 6 évvel ezelőtt volt egy halálos betegségem, amiből meggyógyultam. Gyógyulásban én vagyok a Forma-1, ezért engem keresnek meg a betegek és a haldoklók is. Akkor megyek el hozzájuk, ha a beteg hív, de azt kérem, hogy az egész család legyen ott, mert ez fontos. A betegségem alatt nagy utat tettem meg. Az intelligenciámmal megbocsájtottam Istennek, de a szívemmel nem, ehhez nekem is el kellett jutnom. Meg kellett bocsájtanom a szüleimnek, magamnak és a Jóistennek is. Teljes gyermeki állapotba kellett kerülnöm érzelmileg, bizalommal a teremtett világ felé. Ezt kell elérni akkor is, amikor egy haldoklónál vagyok. A betegségek okai főleg lelki eredetűek. Az én esetemben is az volt. Sokszor generációkon átívelő sérülések vannak családokon belül, nem tudják, hogy miért gyűlölik a másikat, de érzik. Mielőtt a beteg meghal, el kell érnem, hogy megtörténjen a teljes megbocsájtás.
Önt milyen betegséggel diagnosztizálták?
Nem gyógyítható csontvelőrákkal diagnosztizáltak, 63 kilóra fogytam le, teljesen megőszültem. A születésnapomon derült ki a diagnózis, amit úgy fogok fel, hogy ajándékként kaptam! Az orvosok azt mondták, hogy csak pár hetem van hátra. A családom nagyon megijedt. A lányomnak is elmondtam, hogy még nem ismernek olyan embert, aki meggyógyult volna ebből a betegségből, ezért én leszek az első. Megígértem neki. Biztos voltam a gyógyulásomban, de természetesen, mikor megkaptam a diagnózist, akkor nekem sem ez volt az első gondolatom. Az első kérdésem az volt, hogy “Uram, miért pont én? Nekem van még egy 20 éves programom, csak utána akartam pihenni.” Egyből jött válasz: “Mit kellett volna még kitaláljak, hogy figyelj rám!” Ettől a választól lettem biztos, hogy meggyógyulok. Miért mondaná ezt, hiszen nem szemrehányó a mi Istenünk.
Nagyon jól tudom, hogy a betegséget én generáltam. Az orvosom szerint ezt a fajta rákot olyan emberek kapják meg, akik nem tudnak nemet mondani. A folyamatos igen hazugságot generál, önbecsapást, mert nem tudok megfelelni minden igennek. A betöltetlen ígéretek megölik az embert, bűntudatot ébresztenek, amitől elveszítjük a tartásunkat.
Naplót vezettem a betegségem fázisairól, megfigyeltem, lejegyeztem, hogy mi történik velem. Erős fájdalmaim voltak, de nem engedtem, hogy morfiumragtapaszt tegyenek rám, azért, hogy érezzem a fájdalmat. Egyszer leszakadt a nyálkahártyám, nem tudtam inni, csak úgy, mint a verebek, kortyonként. A betegségem alatt kerültem olyan állapotba, amikor megértettem azokat, akik feladják a küzdést. A kórházi kezelésem alatt, amikor kicsit jobban voltam, megkértem a nővért, hogy egy órára vegyék le az infúziót. Lementem a kórházi kertbe kávézni, újságot olvasni. Minden nap egyre több beteg csatlakozott hozzám. A humor rengeteget segített. 15 napot voltam a kórházban az előírt 30 helyett. Sajnálkozva engedtek el az orvosok, mert azt mondták, hogy a hozzáállásommal több betegen segítettem, az osztályon korábban ilyen fokú mentális gyógyulás még sosem volt.
Természetesen mi is rengeteg “csodadoktorral” kísérleteztünk, mielőtt felkerestük a papunkat, Sándor atyát. Ő azt mondta, hogy imádkozni tud értem, illetve a karizmatikusok lelki gyakorlatait ajánlotta, akik körében jó arányban vannak gyógyultak. A szerencsével határos módon pár nappal később már Füzérradványon voltam, ahol egy indiai származású nővér tartott egy 5 napos lelki gyakorlatot. Természetesen én is elkezdtem kifogásokat keresni, hogy nincs 5 napom erre, mivel minden hétfőn kemoterápiára jártam. Rendkívül gyenge voltam, egy 45 perces előadást sem bírtam ki fizikailag, ezért nyitottak számomra egy betegszobát, ahol bármikor ledőlhettem. Ez az 5 napos lelkigyakorlat óriási hatással volt rám, de akkor még nem gyógyultam meg. Egy nem hívő férfi, akit elkísért a felesége, a lelkigyakorlat végén gyógyultan ment haza. Ekkor gondoltam azt, hogy az a csomag, amit odavittem, az hiányos. Én mindig túlságosan gondolkodó alkat voltam, nem sikerült a teljes megbocsájtás, nem hittem el, hogy minden cselekedetem meg van bocsájtva. Viszont hatalmas erőre kaptam az 5 nap alatt, hiszen az autót visszafele én vezettem, mikor pár nappal korábban alig vonszoltam magam. A feleségem is azt hitte, hogy meggyógyultam, de mondtam neki, hogy csak erőre kaptam, és közöltem vele, hogy mivel nem magányosan lettem beteg, hanem mellette, ezért legközelebb neki is el kell jönnie, mert az ő lelkének is szüksége van a gyógyulásra. A racionális, nagy hírű orvos feleségem ezt elfogadta, és a legközelebbi lelkigyakorlaton velem tartott Zentára.
A zentai gyakorlat ismét 5 napos volt. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen el egy ilyen lelkigyakorlatra, az is, aki egészséges, mert élete legnagyobb élménye lesz. Sehol máshol nem történnek ilyen dolgok. Az 5. nap végén a nővér kihívta a rákos betegeket. Imádkozott felettem, s azalatt a pár perc alatt nagyon sok minden történt velem. Láttam, hogy mi megy végbe a testemben, egyre forróbb lett minden, s mintha felrobbant volna a szívem. Minden színben száguldott a tűz a csontjaimban. Óriási forróságot tapasztaltam, ami sok képpel párosult. A gyógyulás nagyon látványos volt. Sírtam és nevettem egyszerre, nem tudtam beszélni. “Ujjong minden sejtem!” – ennyit tudtam mondani. A gyógyulásomnak híre terjedt, mivel kevés ilyen demonstratív felépülés van. Itthon és külföldön is hívnak előadásokat tartani.
A dolgozószobában
Hogy fogadták az orvosai a gyógyulását?
A lelkigyakorlat utáni következő hétfőn mentem kemoterápiára, ahol megállapították, hogy semmilyen rákos sejt nincs bennem, alig akarták elhinni. Az orvosom azt mondta, hogy nem tudja beilleszteni az eddigi tapasztalataiba. Orvosi szempontból a rákból nem lehet kigyógyulni, ezért 3 havonta járok felülvizsgálatra. A diagnózis alapján remisszióban vagyok, amit arra az esetre mondanak, amikor egy krónikus betegség ideiglenesen tünetmentes, nyugalmi szakaszba kerül. Én ezzel kibékültem, hiszen a misszió közel áll hozzám!
A gyógyulásom óta gyakran hívnak betegekhez. Nem tudjuk, hogy ki, miért hal meg és miért marad életben. Ha ezen elkezdenék agyalni, akkor a szolgálatomat nem tudnám végezni. Az életem alapvetően megváltozott a betegségem óta.
A házasság hetén is sokat hívták önt a feleségével előadásokat tartani országszerte. Ez egy másik misszió?
Igen, volt olyan nap, hogy két előadást tartottunk, és több interjút is adtunk Rékával. Az előadások a házasság kötelékéről, a szeretetteljes működéséről szóltak.
Sándor feleségével, dr. Fodor Rékával
Mennyire hasonló típusúak, természetűek a feleségével?
Abszolút eltérőek vagyunk, én vagyok a megfontoltabb, a bölcselkedő, Réka pedig olyan, mint egy bomba. Dr. Csókay András szeretetbombaként emlegeti. Rékának van néhány fantasztikus mondása, az egyik például az, hogy “Ha valami nem erősít meg a hitedben, azt ne csináld”. Kompromisszummentes, és mellette én is az lettem. Ha elégedetten ébrednék fel Nigériában, azonnal vennék egy repülőjegyet haza, mert akkor nem érdemes csinálni a missziót. Ő egy örök elégedetlen, maximalista típus. Nekem az elvárásaim a világgal szemben nem annyira maximálisak. Ő többször nekimegy a falnak. Teljesen kiegészítjük egymást. Mi együtt tudunk dolgozni, és ettől boldog a házasságunk. Minden konfliktus ellenére mindketten hajlandóak voltunk tenni a világ jobbítása érdekében, ez még jobban összekovácsolt minket. Az afrikai missziót 6 és fél évvel ezelőtt kezdtük el, épp a betegségem előtt. Réka 2015-ben a Magyar Afrika Társaság önkénteseként vett részt a társaság egyik afrikai orvosmissziójában. Kevés missziós női orvos van. Réka pedig nagyon karizmatikus előadó, a misszió után sok helyre hívták előadni. Elhatároztuk, hogy írunk egy könyvet az ugandai tapasztalatairól. A kötetnek óriási sikere lett, hamar új kiadást kellett nyomtatni. Az 50. legsikeresebb magyar könyv közé válogatták be, illetve nyert egy nemzetközi kitüntetést az európai afrikaiaktól. A könyv sikere után hoztuk létre az AFRÉKA Nemzetközi Humanitárius Alapítványt, ami által tudjuk szervezni a missziókat. Az alapítvány munkáját Dr. Csókay András idegsebész is segíti. Rengeteg adományozót győztünk meg a missziónk fontosságáról. Az ő segítségükkel most már egyetemet, kórházat építünk, árvaházat tartunk fenn Afrikában, illetve sok ösztöndíjasunk is van.
Hogyan érzik magukat Fóton?
2014-ben költöztünk a városba. Réka Kisalagon volt háziorvos, így nagyon sok fóti lakossal volt kapcsolata. Az első afrikai missziója után a XV. kerületben kapott állást. Élhető város Fót, bár a környező városokhoz képest sajnos rosszabbak az útjai. A korábbi években a szomszéd városok szerencsésebben pályáztak, de úgy látom, hogy itt is elindult egy változás. Nagyon szeretünk itt lakni. Nem egy alvó város, sőt, nagyon is élő. Rengeteg barátom lett itt a COVID alatt, a karantén idején sokan jelentkeztek, hogy segítenek bevásárolni. Szerencsére figyelnek a lakosok a másikra. Nagyszerű emberek élnek a városban, ez a tapasztalatom. A fótiak büszkék a gazdag múltjukra, az értékeikre, ugyanakkor könnyen befogadják a nem fótiakat, nem sokáig jöttment itt az ember.