Balogh Dávid muzeológus-művészettörténészről, a Németh Kálmán Emlékház vezetőjéről korábbi cikkünkben, A fóti templom festészeti értéke című könyvének ajánlójáról olvashattak. A fiatal muzeológust ezúttal a fóti gyökereiről kérdeztük. A család egyik ága már több mint 270 éve él a városban. Szeretettel mesélt róluk, köztük a város egyik díszpolgáráról, Balogh Sándor nagypapáról is.
Mikor kezdtél el komolyan foglalkozni a családod felkutatásával?
2018-ban lettem tagja a Fóti Értéktár Bizottságnak, akkor kezdtem el foglalkozni helytörténeti kutatásokkal. Ezzel egy időben nőtt az érdeklődésem a családom történetének feldolgozása iránt is. Jelenleg is kutatom, hogyan éltek Fóton az elődeim. Az apai ággal, vagyis a Balogh családdal kezdtem. Átnéztem a házassági anyakönyveket a református egyháznál, ahol sok információt szereztem. Inspirált és hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, kik voltak a déd- és ükszüleim és hogyan éltek. Mivel néprajzi kutatások mellett Fót helytörténetével is elkezdtem foglalkozni, a saját családom történetének kutatásához is egyre közelebb kerülhettem. Ez szívügyem lett, naponta foglalkozok helytörténeti anyagokkal, így újabb és újabb érdekességet tudok meg a városról és a családomról is.
Tősgyökeres fóti a családod?
Az apai ágról biztosan, a Balogh, Borzsák ág 1750-ig visszamenően biztosan Fóton élt, reformátusok voltak. Akkoriban sok ragadványnév volt, Borzsák Balogh lett a családomé, ennek a rövidítése B. Balogh. Az igazolványokon is így volt jelölve. Mivel sok azonos nevű család élt Fóton, kellettek a ragadványnevek, hogy megkülönböztessék őket egymástól. Üknagyanyámat Borzsák Borbálának hívták, innen jött a Borzsák név. Szerencsére van fényképem is róla.
Amikor kutattam a lakodalmas témájú kiállítással kapcsolatban, akkor megtaláltam az ő gyöngyös koszorúját 1896-ból. Ekkor tudtam meg, hogy nem az első, hanem a második házassága volt, amit az üknagyapámmal kötött. Ez nagy meglepetés volt számomra.
Balogh István volt az üknagyapám, majd a következő három generáció a Sándor nevet kapta. A legidősebb Balogh Sándor a református gyülekezet énekkarának volt az oszlopos tagja. Ezt az emlékplakettet 1979-ben kapta, amikor 80 éves volt a református énekkar.
Utánanéztem, nagy meglepetésemre hetvenhárom évig volt tagja az énekkarnak. A nagyapám, Balogh Sándor sikeres vállalkozóként támogatta a fóti focit. Nagy lokálpatrióta volt és a szívügyének tekintette a helyi futball támogatását. Elnöke is volt a Fóti Sport Egyesületnek, 1999 nyarán megvette az NB II. harmadosztályú szereplésének jogát, így lépett professzionális csapat a fóti pályára.
Ő volt a csapat fő szponzora, az elnöke. 2008-ban díszpolgárrá avatták, de a díjátadás előtti napon, március 14-én váratlanul meghalt. Én pont ekkor érettségiztem, megterhelő volt ez az időszak érzelmileg. A város úgy gondolta, az emlékéhez méltó lenne, ha róla neveznék el a sportcentrumot, így lett Balogh Sándor Sportcentrum. 2008. november 25-én avatták fel a táblát. Ezt az akkori képviselőtestület kezdeményezte, amit egyöntetűen elfogadtak. Nagyapám focizott is a FSE-ben, mint kapus. Miután én is idekerültem Fótra dolgozni, szívügyem lett, hogy segítsem a várost a végzettségemnek megfelelően, a kultúra területén.
Tervezted, hogy Fóton fogsz dolgozni, vagy jött egy lehetőség, amit nem akartál elmulasztani?
Nem gondoltam erre kimondottan, így hozta az élet. Úgy vélem hasznos Fót számára az a munka, amit végzek és egyfajta küldetésként élem meg. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek.
A szüleid hogyan fogadták, hogy a fóti értékek megőrzéséért dolgozol?
Ők nagyon büszkék és örülnek, mert látják, hogy elindult egy olyan változás a város helytörténetének kutatásában, ami eddig nem volt jellemző. Maximálisan támogatnak engem, hiszen ők is így értesülnek a fóti szokásokról, hagyományokról és a saját családunk történetéről is.
Volt-e olyan információ, amin meglepődtél a családkutatás során?
Nem tudtam korábban, hogy több ragadványnevünk is volt, Kastélyos Baloghnak is neveztek minket. Valószínű, hogy valaki a családból a kastélyban dolgozott. Ez érdekes. Ahogy változtak a korok, ezek idővel eltűntek. Azok a ragadványnevek, melyek mostanság vannak a köztudatban, a ’20-as, ’30-as években terjedtek el, és még a mai napig is használják őket. Ahova mentem kutatni Fóton, nagyon kedvesen fogadtak, mert ismerik a családomat, ha engem közvetlenül nem is. Gyakran meséltek egy-egy kedves történetet, ami a nagyszüleimmel, a dédszüleimmel kapcsolatosak. Jó érzéssel tölt el, amikor azt mesélik, hogy jó emberek voltak.
