A Budapest International Documentary Festival (BIDF) Légy felelős kategóriájában bemutatott A bálna íze című dokumentumfilm a francia rendező, Vincent Kelner kiváló alkotása. A film a Feröer-szigetek lakóinak még a viking időkből eredő ősi hagyományába, a gömbölyfejű delfinek ünnepszerű vadászatába, lemészárlásába ad betekintést, és teszi fel a kérdést, hogy van-e létjogosultsága a 21. században egykor a túlélést, és a közösség egész évnyi élelmét biztosító öldöklésnek. A fesztiválfilm vetítése után a francia rendezővel és a közönséggel Dr. Kiss Róbert Richard Prima Primissima-díjas újság író beszélgetett.
„Ha a vágóhidaknak üvegfalai lennének, minden ember vegetariánus lenne.” Ezzel a Paul McCartney idézettel indítja a filmet a rendező, s fel is készít minket arra, hogy a filmnek nem egy jelenete kellemetlen érzést fog felidézni, hiszen az állatok legyilkolása, az élet kioltásának látványa sokunk számára megrendítő.
Minden évben az augusztusi „Grind” idején vérvörösre festi a Feröer-szigetek parti vizeit a hatalmas emlősök elpusztítása, ami hagyományként épült be a helyiek kultúrájába. A Greenpeace Sea Shepherd aktivistái évek óta küzdenek e szabadtéri vágóhídnak gúnyolt, kegyetlen szokás ellen, nem törődve azzal, hogy ez sérti a feröeriek identitását, akik számára az állatvédők határt lépnek át, mivel ítélkeznek az évszázados szokásuk felett. A film nem az állatvédők dühös kiadványa, bár természetesen a Greenpeace munkatársai határozottan kifejtik véleményüket, és elítélik a bálnák mészárlását, de a rendező igyekszik az érem mindkét oldalát tisztességesen bemutatni, és inkább kérdéseket feltenni, mint ítélkezni vagy véleményt formálni.
A film szereplői tisztességes polgárok, akik számára természetes, hogy gyakran fogyasztanak bálnahúst, hiszen számukra ez könnyen elérhető, sokkal inkább, mint az Amerikából importált hamburger. Hangsúlyozzák, hogy a hagyomány az évszázadok alatt finomodott, hiszen a vadászeszközeik kíméletesebbek lettek, illetve a part közelében cirkáló hajók nem szándékosan vadásznak és üldöznek, ám ha megpillantanak egy delfincsordát, megpróbálják a sekélyebb vizek felé terelni őket. A lemészárolt bálnákat még a helyszínen feldarabolják, és szatyrokban szétosztják a húsukat és a zsírjukat a parton segédkező lakosok között, akik 6-8 hónapra elegendő bálnahúst visznek haza.
Hogy milyen a bálna íze? Mint egy tengeri marháé, mondja egy fiatal srác a filmben, aki azt is hangsúlyozza, hogy ő le tudna szokni a bálnahúsról, ha kell, de számára fontos, hogy ez a saját döntése legyen, és ne a kultúrájukat kritizáló külső erőké.
Logikusnak tűnő érveket is hallhatunk a filmben a helyiektől a vadászat mellett. Egy pedagógus azzal érvel, hogy ő közelebb érzi magát a természethez, ha saját maga öli meg a táplálékát, mert így méltó arra, hogy megegye. Így azt is tudja, hogy mit eszik, hiszen a jóléti társadalomban csak mérgezett ételeket fogyasztanak az emberek.
A filmben a nézőt nagy meglepetés éri a film vége felé, amikor kiderül, hogy a bálnahús higanyszintje az egészségre ártalmasan magas. Ha más nem is, ez a tudományosan kimutatott tény komoly elgondolásra késztethetné a sziget lakóit, mert ha számukra ezeknek az állatoknak a védelme nem fontos, a sajátjukat mindenképp védeniük kellene! De ezt természetesen nekik kell eldönteniük!
A film erénye, hogy ítéletmentesen mutatja be a feröeriek nézőpontját és az állatvédőkét is és Vincent Kelner kamerája által egy csodás világ természeti értékeit is megismerhetjük.