Kaudersné Madarász Zsuzsanna kapta idén a Fót Városért díjat

by franciska

 

Fót Város Önkormányzata minden évben március 15-én köszönti azokat, akik a legjobb tudásukkal szolgálják a fótiakat a saját területükön. Kaudersné Madarász Zsuzsanna az egyik legrangosabb díjban részesült,  hiszen a Fót Városért díjat veheti át a járványhelyzet után. Az iskolaigazgatóval pályáról, oktatásról és természetesen Fótról beszélgettünk.  

Mióta él Fóton, hogyan emlékszik vissza  pályája kezdeti szakaszára?

Pályakezdő nevelőtanárként kerültem Fótra, a gyerekvárosba 1980. július 1-én a férjemmel együtt, aki szintén történelem-latin szakos tanár volt. Sajnos ő 2011-ben elhunyt.  Itt kaptunk állást lakással pedagógus házaspárként. Azóta itt vagyok. 1984-ben, a gyermekem születése után már tanítani jöttem vissza a Gyermekváros középfokú iskolájába, ahol 1989-től vagyok igazgató. A Gyermekvároson belül öt fenntartó váltogatta egymást a pályafutásom alatt. Az iskola nagyon sok változáson ment keresztül. 1989-ben még az állami gondozottaké volt, de mivel nem volt annyi állami gondozott gyerek, ezért a környező településekről és Fótról a családban élő gyerekek is – akkor úgy hívtuk, hogy „maszek gyerekek” – jöhettek tanulni hozzánk. Szakközépiskolai szinten a fiúknak autószerelő, a lányoknak óvónőképzést biztosítottunk. Nagyon sok óvónő került ki tőlünk, a környék településeinek óvodapedagógusai lettek. A szakmunkák oktatása terén a lányoknak női ruhakészítő, a fiúknak festő-mázoló szakmák elsajátítását biztosítottuk. Amikor igazgató lettem, ez a négy szak működött a középiskolában. Ekkor volt Magyarországon a rendszerváltás, és ezzel egy időben változott a gyermekvédelmi törvény, az oktatási törvény, az oktatási helyzet, minden átalakulóban volt. Biztosítanunk kellett olyan képzéseket, amelyek a szakmunkás oktatásnál is alacsonyabb szintűek voltak, kizárólag az állami gondozott gyerekek számára.

Ezért indítottunk parkgondozó, mezőgazdasági gazdasszonyképző, száraztészta-készítő, betanított festő, betanított varrómunkás, kisállatgondozó képzéseket. Igyekeztünk minél többféle szakmát elsajátíttatni az állami gondozott gyerekekkel, akiknek munkalehetőséget is biztosítottunk. A szakközépiskola esetében az volt a probléma, hogy a középfokú óvónőképzők megszűntek kimenő rendszerben, mert felsőfokú képzéshez kötötték az óvodapedagógus diploma megszerzését. Az autószerelőknél is változás volt a rendszerváltáskor, hiszen néhány év alatt lecserélődött a géppark. A mi tanműhelyünk Ladákkal működött, le kellett volna cserélni az eszközöket, ami nagy beruházást igényelt. Hozzánk vidékről is nagyon sok állami gondozott gyerek jött szakközépiskolai képzésre. Muszáj volt kitalálnunk olyan szakirányt, amely a kor igényeinek  és a társadalmi elvárásoknak is megfelelt. Szerettük volna megőrizni azokat a hagyományokat, lehetőségeket, melyeket az európai, országos hírű szakköreink biztosítottak az óvónőképzésben résztvevők számára. Korábban a Gyermekvárosnak volt néptánccsoportja, tűzzománcfestő szakköre, kerámia,  szövő és rajzszakköre. Ezeknek a bázisán találtuk ki a népművészeti szakközépiskolai képzést, amelyet kísérleti jelleggel 1993-ban bevezettünk, és kivezettük az autószerelő és az óvónőképző szakokat.

Beváltak a népművészeti képzéshez fűzött várakozások?

Ez egy hosszú küzdelem volt. A gyermekvédelem is átalakult, a Gyermekváros 920 fős létszáma fokozatosan csökkent. Átalakították lakásotthonokká a rendszert, lecsökkentették körülbelül a felére az állami gondozottak létszámát. Más elvárásokat támasztottak, hiszen már nem volt kötelező feladata a gyermekvédelemnek az oktatás, és ilyen viszonyok mellett lett mégis olyan sikere a művészeti képzésnek, amire a mai napig sincs példa Magyarországon. 1998-ban vezették be először az országos képzési jegyzéket, és hozzá kellett igazítani ehhez a mi képzéseinket. Lehetőségünk volt a népművészeti tartalmakat átemelni. Azóta is küzdünk azzal, hogy az állandóan változó szakképzésbe mindig bele tudjuk csempészni a mi népművészeti jellegünket, hogy a művészeti szakmákon belül ez a vonal meg tudjon maradni, hiszen ez adja ennek az iskolának az egyediségét. Sok változás történt, szélesítettük a szakmákat. Bevezettük a grafikus- és festőképzést. Nyitunk a modernizáció felé, de így is a néphagyományokat igyekszünk elsődlegesen szem előtt tartani, hiszen mindennek az alapja a népi kultúra.

Fót Városért díjat kapott. Hogy érzi, kimondottan az iskola irányítása miatt kapta a díjat, vagy más tevékenysége miatt is?

Nagyon meglepődtem a díj hallatán, mert nem tudtam arról, hogy felterjesztettek. Tényleg nagy meglepetésként ért. Mivel idén megyek nyugdíjba 32 év vezetői és 42 év pedagógusi munka után, és 1980 óta Fót az életem része, úgy érzem, hogy ez a megkoronázása mindannak, amit Fóton próbáltam alkotni. Létrehoztunk egy egyedi iskolát, amely Fót nevét, dicsőségét erősíti. Gondolom, ha megkérdez Fóton embereket, ők a mi iskolánkat más aspektusból nézik, nemcsak iskolaként. 2002-ben kerültünk Fót fenntartásába. Előtte is volt kapcsolatom a fóti iskolákkal, Fót kulturális életével. 2002-től gyakorlatilag ott voltunk mindenhol, ahol aktívan részt kellett venni a város életében, így Fót közművelődési programjának kidolgozásában, a közoktatás fejlesztésében, és a stratégiakialakítás munkacsoportjának is tagja voltam. 2002 december óta a Mindenki karácsonya is a mi kezdeményezésünk volt, aminek csak a pandémia vetett véget átmenetileg. Szinte minden kulturális eseményen ott voltam. Amikor az iskolánk kikerült a Gyermekvárosból és a fóti iskolák közé kerültünk, akkor mi voltunk az egyetlen középiskola. Engem meglepett, hogy nincs olyan szoros kapcsolat az oktatási intézmények között. Én a Gyermekvárosban megszoktam, hogy az általános iskola, a középiskola és a nevelőotthon úgy működött, mint egy család. Láttuk egymás problémáit, segítettünk egymásnak. Nagy egészként működtünk, ezt nem láttam a városban az iskolák között. Öntevékenyen összehoztam az intézményvezetőket, amibe beletartozott a művelődési ház, az óvodák, az általános iskolák. Összefogtam ezt a testületet, meg is választottak munkaközösség-vezetőnek. Azóta is hiányzik az a jó csapat, hatékonyan tudtunk együttműködni.

Időközben Veresegyházra költöztek a városból.

Igen, jelenleg Veresegyházon lakom, de 1980-tól 2007-ig bent laktunk a Gyermekvárosban Fóton. A hospitalizáció minden árnyoldalával sajátos helyzet volt, mondhatnám, hogy burok volt a falak mögött élni. A sok előnye mellett persze hátrányai is vannak annak, ha az ember ott lakik, ahol dolgozik – hiszen ez 24 órás szolgálatot jelent, főleg vezetőként. Mikor lehetőségünk volt 2007-ben családi házat venni, akkor Veresegyházon sikerült megfelelő áron megvásárolni egy új építésű házat. Nekem felszabadító érzés volt, hogy amikor befejeztem a munkámat, kimentem a sorompón kívülre és tudtam a lakás falain kívül magánember lenni.

Mennyire érzi magát fótinak?

Maximálisan fótinak érzem magam, bár nekem Szeged a szülővárosom és a szívem csücske. Az életem aktív és jelentős részét a mai napig Fóton élem, haza, Veresegyházra szinte csak aludni járok, bár nagyon jól élhető városnak tartom. Reggeltől estig Fóton vagyok. Megváltozott a kapcsolatunk, mert már nem a város fenntartásában működünk, de továbbra is aktívak vagyunk a városi ügyekben. Például hamarosan a mi gyermekeink és tanáraink közreműködésével fogják díszíteni az önkormányzat mögötti 30 méteres falfelületet a város központjában, amire pályázatot szövegeznek meg a kollégáim. Szívem-lelkem Fóté, ezért is jelent nagyon sokat, hogy nekem ítélték a Fót Városért díjat.

 

ÉRDEKES LEHET:

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. RENDBEN Tovább