Idén az önkormányzat Emberséggel Fótért díjat adományozott Tóthné Szöllősi Szilviának, az Oltalom Otthon intézményvezetőjének. A közvetlen és kedves Szilviát a szakmáról, az emberségről és az idős emberek megbecsüléséről kérdeztük.
Mikor dőlt el, hogy segítő szakmát fog választani?
Nyolcadikos koromban, a pályaválasztás környékén. Igazából én még akkor sem tudtam pontosan, hogy mi szeretnék lenni, de szerencsére anyukám nálam jobban tudta, ezért felvételiztem az egészségügyi szakközépiskolába. Jól látta bennem azt, amit én még nem, hiszen megmaradtam a szakmában. Tíz évig voltam kórházban nővér, közben kezdtem el otthoni szakápolóként dolgozni az 1999-ben létrejött Károlyi Clarisse Alapítványnál. Ezt a tevékenységet még a mai napig is végzem, és nagyon szeretem. 2004-ben nyílt meg az Oltalom Otthon, melynek eleinte vezető ápolója, majd 2009 decemberétől intézményvezetője lettem. Nagyon szeretem ezt a pici intézményt. Áldás van rajta, ebben biztos vagyok. Csodálatos kolléganőkkel dolgozhatom, kedves szomszédok, segítő szándékú emberek keresztezik az utamat nap mint nap. Az évek alatt sok elesett, idős beteg embert ápoltunk, akik önmagukat megfelelően ellátni már nem tudták. Családjuk a gondozásukat nem tudta vállalni, és számukra már a szociális alapszolgáltatások nem elegendők. A hozzánk bekerülő időseknek nagy fájdalom az elszakadás az otthonuktól, a családjuktól. Bár a legtöbbjüket gyakran látogatják, mégis mi vagyunk velük egész nap, és egy idő után szinte a családjukká válunk. Sokat mesélünk nekik a gyermekeinkről, a fontosabb eseményekről, vagy akár a mindennapi dolgokról, a háziállatainkról. Velünk örülnek egy szép bizonyítványnak, a kis unokának, a költözésnek, a sportsikernek.
Hogy látja, Magyarországon az idős embereket mennyire támogatja a társadalom és a család? Mennyire vannak magukra hagyva?
Elszomorít, hogy nincs meg a kellő figyelem az idős emberek iránt. Sajnálatos, hogy gyakran idő előtt kikerülnek a családjukból, a saját otthonukból. Nem feladatom és nem is szeretek ítélkezni, hisz az én dolgom az, hogy a hozzánk bekerülő időseket a legjobb tudásunk szerint ápoljuk, gondozzuk. Mégis, ahogy telnek az évek, egyre inkább azt látom, hogy túl sokan túl hamar kerülnek be az idősotthonokba. A fiatalabbak talán nem tesznek meg mindent azért, hogy idős szüleik – a saját otthonukban vagy velük -, de teljesebb életet tudjanak élni kisebb- nagyobb segítséggel. Ebben sajnos a szociális háló sem partner. Szerintem sok, általunk gondozott idősnek lehetne, lehetett volna még feladata a családjában. Ha más nem, akkor az, hogy a gyerekeink lássák: igenis meg kell próbálnunk gondoskodni az idős szerettünkről, amikor már rászorul. Mi törekszünk arra, hogy az intézményünkben minél jobban érezzék magukat a bentlakók, de igazi tartalmat, értelmet már nem tudunk adni az életüknek. Jó lenne társadalmi szinten kicsit fontosabbnak érezni ezt és tenni azért, hogy az idősebbek a saját családjukban, az otthonukban legyenek addig, amíg lehet, amíg az egészségi állapotuk engedi. Egyszer szeretnék majd azon dolgozni, hogy ne az idősotthon legyen az első és egyetlen megoldás, ha az öregedő, betegeskedő szülő gondozása szóba jön egy családban. Jobban működő, rugalmasabb alapellátással ez jobban kivitelezhető lenne, ezt kellene nálunk fejleszteni, mert ez sajnos jelenleg nem hatékony. Nagy szakadék van aközött, hogy 24 órás felügyeletre szorul valaki, vagy naponta egyszer, esetleg kétszer néz rá a gondozó. Úgy gondolom, hogy ezt a szakadékot kellene áthidalni: segíteni a gondozást vállaló hozzátartozókat, és akkor még nagyon sokan otthon maradhatnának, szerető környezetben, vagy a saját kis otthonukban.
Az eddigi tapasztalatai alapján mi lehet a hosszú, egészséges élet nyitja?
Azt látom, hogy a nyugdíjas évek beköszöntével a mindennapi rohanás után nagyon inaktív életforma következik. Belassul az idősödő emberek élete, sem a közösséget nem keresik, sem a mozgást. Lehet, hogy nem tudják, hova forduljanak, az is lehet, hogy őket még jobban meg kell szólítani, hogy aktívak maradjanak, hiszen a nyugdíj utáni élet nem arról szól, hogy akkor már semmi sem történhet velünk. Hiszem, hogy a nyugdíjas napokban is meg lehet találni az örömöt, amikor nem kell már dolgozni, és sok a szabadidő. Nekünk, fiatalabbaknak kellene őket ösztönözni. Bár ez nehéz faladat. Tapasztalom, hogy nálunk, az otthonban lakó néniket is nagyon nehéz aktivizálni. Gyakran invitáljuk őket, hogy sétáljunk, levegőzzünk, ültessünk virágot vagy akár paradicsomot, de nincs kedvük, nincs motivációjuk.
Milyen céljai vannak az alapítványnak?
Régóta szeretnénk bővíteni az intézményt, de ehhez sok pénzre lenne szükség. Erre egyelőre még nem látjuk a megoldást. A saját telkünkön való bővítéssel egy nagyobb közösségi tér is létrejöhetne, ahol akár városunk időseinek is tudnánk szervezni programokat. Lehetnek ezek vallási témájúak, vagy éppen mozgásos, zenés, beszélgetős programok. Ezen kívül jelenleg is foglalkozunk segédeszközök ingyenes kölcsönzésével, amire nagy igény van. Bár a készleteink szerények, de legtöbbször tudunk segíteni. Ezt a szolgáltatást jó lenne fejleszteni, csak raktározási lehetőség kellene. Felajánlások folyamatosan vannak, Fóton igen sok jószándékú ember él.
Meglepte, hogy ön kapta az Emberséggel Fótért díjat az idén?
Nagyon meglepődtem. Őszintén szólva kis pontnak érzem magam a város életében, de úgy tűnik, hogy akik erre javasoltak, nagyra értékelik a tevékenységemet, ami persze nagyon jól esik. Ezalatt a húsz év alatt akár a házi ápolásban, akár az intézmény vezetése révén nagyon sok emberrel találkoztam, sok embert megismertem. Remélem, ők is azt gondolják, hogy megérdemlem. Nagyon hálás vagyok Adorján Andrásné Erzsikének, a Károlyi Clarisse Alapítványnak, hogy bizalmat szavaztak nekem akkor, és azóta is nap mint nap, és természetesen a munkatársaimnak is a szakápolásban és az otthonban. Az ő emberségük is segít minden nap jobb emberré válnom. Ez a díj, úgy gondolom, mindannyiunk díja.