Folytatjuk sorozatunkat, melyben a városlakókat kérdezzük Fótról. Ez a rész annyiban különleges, hogy kollégánknak, Máté Richárdnak, a Fóti Hírnök szerkesztőjének tettük fel kérdéseinket, aki munkája kapcsán jobban belelát a város életébe. Ricsi számára Fót a családot jelenti.
Mióta élsz Fóton? Fóti vagy?
Nem vagyok eredendően fóti. A családom 1974-ben költözött a városba, akkor nyolcéves voltam. Azóta itt élek, abszolút fótinak érzem magam.
Szeretsz ebben a kisvárosban élni?
Szeretek Fóton lakni. Azt gondolom, hogy Fót olyan hely, ami megadja mindazt, amire az embernek szüksége van, ugyanakkor meg tudja tartani a személyes szféráját is, ami egy nagyvárosi környezetben nem lehetséges. Értékelnünk kell azt, hogy egy ilyen feltörekvő kisvárosban élhetünk.
Hogy látod, a város helyzete mennyire mozdult ki a fejlődés szempontjából?
Szerintem az elmúlt harminc évben nem volt olyan dinamikusan fejlődő egy éve Fótnak, mint az előző év. Munkám miatt minden fontos eseményen ott voltam és azt láttam, hogy megmozdult valami a városban. A vírus ellenére működtek a fejlesztések, folyamatosan készültek az utak, a csatornaberuházások és a kultúrában is előre léptünk. Az, hogy egy ilyen kisvárosnak a művelődési háza Fekete Dió díjat kapott, az önmagában egy hatalmas elismerés. Minden téren azt látom, hogy hatalmasat fejlődött a város. Ha az induló évnek a lendületét a város vezetése és az önkormányzat meg tudja tartani, akkor azt gondolom, hogy Fótnak egy olyan ötéves ciklusa lesz, ami még nem volt a rendszerváltozás óta.
Amióta szerkeszted az újságot, mennyire látod Fótot másként?
Azt gondolom, hogy szerencsés pillanatban kezdtem el szerkeszteni az újságot, hiszen az elmúlt évtizedben jelentős széthúzás volt a városban. Különböző érdekcsoportok különböző érdekek mentén dolgoztak és kommunikáltak. Nekem nagyon sokat jelentett szerkesztőként dr. Vass György polgármester úrnak az a mondata, amit első beszélgetésünkön mondott. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy azt szeretné, hogy minden képviselő kapja meg a megjelenési lehetőséget a lapban, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt, mert együtt kell dolgozni a városért. Ez egy olyan alaphang volt, ami meghatározta az elmúlt időszakot. Az egyesületek vagy a civil szféra képviselői egyaránt kaptak lehetőséget a megjelenésre. Nyitottságot tapasztaltam, közös munkát a városért. Itt most egészen más dolog történik, mint ami az elmúlt húsz évben volt.
Amióta szerkeszted az újságot, fontosabb lett neked a város? Más lett a városhoz a viszonyod?
Nem. Azért nem, mert mindig is szerettem Fótot és Fóton élni. Nekem itt nagyon sok barátom, iskolatársam van, gyülekezeti barátságok, amelyek fontosak. Abból a szemszögből máshogy tudok nézni Fótra, hogy látom, milyen folyamatok és döntések mentén működik a város. Ezt korábban nem láttam. Szerkesztőként most tapasztalhattam, hogyan működik a város vezetése. A beruházásokért felelős alpolgármester úr elmondja nekem, hogy mit terveznek, amit a képviselőtestülettel együtt megnéznek, megvitatnak, aztán döntést hoznak és nekilátnak a megvalósításnak. Korábban csak azt láttam, mint egyszerű lakos, hogy hirtelen felfestettek egy zebrát, elkészült egy lámpás kereszteződés, vagy lett egy körforgalom. Szerkesztőként mögé látok a dolgoknak. Látom, hogy mi van egy döntés mögött, látom, hogy mekkora munka előzi meg, hogy a lámpás kereszteződés, a körforgalom a helyén legyen. Észreveszem a mögötte lévő munkát, amit korábban nem láttam. Tudom, hogy ez nem két perc alatt megy végbe, hogy ezt előtte meg kell tervezni. Ha egy lakossági igény befut a város vezetőihez, felismerem, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy ezt meg lehessen valósítani. Lakosként én is türelmetlen voltam és vagyok bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de tudomásul kell vennem, hogy ezeknek megvannak a törvény által szabályozott lépései, amelyeket a hivatalnak be kell tartania. Ennyiben biztosan változott a nézőpontom.
Szerinted a Fótiaknak van saját identitása?
Azt gondolom, hogy a régi fótiaknak mindenképpen – magamat is idesorolom -, mert az iskolában megkaptuk a tanárainktól azt az alaptudást és azokat az élményeket, amik által kialakult az idetartozásunk. A mi időnkben még voltak azok az ominózus május elsejék, amiket gyerekként élveztünk, mert a kötelező felvonulás után az FSE pályán az iskolák közös focimeccseket játszottak. A felnőttek beszélgettek egy sör és virsli mellett, megosztották a gondolataikat, amelyek a városról szóltak. Azt gondolom, hogy az Értéktár Bizottság munkája, amit végeznek, nagyon fontos. Komoly megtapasztalás volt október 23-án, amikor Molnár Krisztina a fáklyás felvonuláson 1956-ot a személyes, családi tragédiája szemszögéből is bemutatta, amit összekötött Fót történelmével. Ezek a fóti identitást mutatják. A bizottság munkája által az újonnan betelepültek is kezdik egy idő után átvenni a fóti identitást. Sokan bekerülnek valamelyik felekezetbe, ahol a régi fótiaktól át tudják venni azt a „fótiságot”, amit mi magunkba szívtunk. És persze a Fóti Hírnökbe is minden hónapban kerülnek olyan írások, amelyek ezt erősítik.
Mi az, ami legjobban hiányzik a városnak?
Fótnak sok mindenre szüksége van, pont az elmúlt harminc év lemaradása kapcsán, de a polgármester úr és képviselőtestület komolyan dolgozik azon, hogy a lemaradás csökkenjen. Nagyon kell az Egészségügyi Központ, mert a régi már nem tudja kiszolgálni Fót igényeit. Nagyon kell a sportcsarnok, aminek megtörtént az alapkőletétele. Fótnak a kulturális életén is kéne javítania, a művelődési ház Palásti Béla igazgató vezetésével nagyon jól működik. Egy színházra is biztosan szüksége van a városnak és szerintem egy mozira is, akár olyan formában is, amelyet Bérciné Berke Szilvia képviselőasszony elkezdett a Fóti Filmklubbal.