A Vörösmarty Művelődési Házban volt az Egy lépés az élet című könyv bemutatója. Máté Richárddal korábbi könyvének bővített kiadásáról Bojsza Réka beszélgetett.
A több mint egy órás, jó hangulatú író-olvasó találkozón szó volt Richárd valláshoz fűződő viszonyáról, és arról, hogy 25 évig a baptista felekezet tagja volt. Nagyon sokat jelentett neki ez a két és fél évtized, vissza is fog menni a gyülekezethez. Mesélt a könyvkiadás nehézségeiről. Volt, amikor egy regény folytatását írta meg, de az alapmű jogutódjai túl jónak találták a művét, és nem járultak hozzá a megjelentetéshez, míg máskor a kiadó tűnt el a teljes bevétellel. Anekdotázott korábbi munkahelyeiről, arról, milyen nála az alkotói folyamat, és sokat mesélt a családjáról is. A bemutató után mi is kérdeztük a szerzőt.
Jó pár éve ismerjük egymást, de még nem mondtad soha, hogy könyveket is írsz. Miket csináltál korábban, mielőtt a Fóti Hírnököt kezdted szerkeszteni?
Több mint két évtizede készítek magazinokat – kezdetben újságíróként, aztán szerkesztőként és már jó régen kiadóvezetőként. Az írás mindig része volt az életemnek, de ennek azért, valljuk meg, a családom nem mindig örült felhőtlenül. A napi munka mellett most is írok könyvet, a munkatársaimmal közösen pedig készítjük a Hírnököt.
Azt viszont tudom, hogy szereted a sportokat.
Igen, rendszeresen futok. Valamikor fiatal koromban fociztam, később aikidóztam, iaidoztam és most inosanto kalival foglalkozom. Ez egy fülöp-szigeteki harcművészet, amelyben puszta kéz-, bot- és késharc is van.
Hányadik könyved a mostani?
Többet is írtam, utána kellene számolnom. Ez a könyv a második bővített kiadása a 2007-ben kiadott könyvemnek. Hozzáírtam még valamivel több, mint 100 oldalt, és több dolgot módosítottam benne. Mondjuk úgy, hogy hozzáértem – ezen a személyes érési folyamatomat értem – ehhez a könyvhöz.
Mi a téma?
Az Egy lépés az élet egy kisfiúnak a története, aki kerekesszékbe született, beszélni sem tudott, de aztán Pető Andrásnak és a tanítványainak köszönhetően sok-sok harc és küzdelem árán a színészi pályáig sikerült eljutnia. Közben harcolt a szülei szeretetéért, és Petővel magával is. Ez egy kitalált történet, mert olyan felépülés, ami Horváth Ferencnél, a főszereplőnél
megvalósult, talán ha egynek sikerül egymillió gyerekből. Horváth Feri valójában sok-sok kisgyerek egybegyúrt alakja, olyanoké, akik Pető András és tanítványai által jutottak egy olyan élethez, amely teljesen emberi létet biztosít számukra, akár segítség nélkül is.
Hogy találtál a témára?
Egyszer láttam egy dokumentumfilmet Pető Andrásról, amelyben a munkásságáról beszéltek olyan emberek, akik vagy dolgoztak vele, vagy a segítségével épültek fel. Volt közöttük József Attila-díjas költő is. Engem akkor nagyon megfogott a film, és aznap éjszaka először csak a főszereplő figuráját láttam magam előtt, amint a színpadon állt sztárszínészként. A következő kép, amit láttam róla, egy kerekesszékes béna kisfiú volt. Aztán egyszer csak megjelentek lelki szemeim előtt a szülei – a miniszterhelyettes anya, a párttitkár apa, akik nem tudták elfogadni a sérült gyermeküket. A nagymamája volt az egyetlen, aki szerette és gondját viselte a kisfiúnak. Pető András életében játszódik a történet, ezért a könyv főszereplője 1944-ben születik. Pető András 1967-ben halt meg, így ebben a 23 éves időintervallumban kellett a könyvet is elhelyezni. Ez valójában nem egy történet, hanem kettő – Horváth Ferié és Pető Andrásé.
Milyen könyveket írtál korábban?
Elég sok mindent írok, de saját nevemen csak ez az egy könyv jelent meg. Tavaly kijött egy sci-fi–fantasy regényem, de úgy gondolom, amiről ott írok, az tíz éven belül a valóságunk lesz.
Mi lesz a következő könyved?
Annak a fogadtatásától kicsit tartok, mert olyan témát járok benne körül, amely megosztja az embereket. Mégis úgy érzem, meg kell írnom. A címe Az ítélkezés joga – a pap és a bíró. A könyvben egy halálos ítélet végrehajtására várva egy katolikus pap és a halálos ítéletet meghozó bírónő szellemi és erkölcsi párbaján vezetem végig az olvasókat.
Mikor várható a megjelenése?
Már elkezdtem írni, és bár gyorsan írok, most nagyon sok munkám van így az év végén, és családi kötelezettségeim is. Hála Istennek, mert a család az ember életének a legfontosabb része. Három gyermekem és négy unokám van.
Mondtad a beszélgetés alatt, hogy az egyik lányod autista. Róla is akartál írni egy könyvet, de eddig még nem sikerült.
Nem arról van szó, hogy nem sikerült, sokkal inkább arról, hogy nem kezdtem neki. Annyira mélyen érint a dolog, hogy lelkierőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy bizonyos fokú távolságtartással legyek képes mindezt megírni. Nagyon-nagyon sok olyan történetünk van vele kapcsolatban, ami megható, vicces. Ugyanakkor számos dühítő történés is volt, amelyek a mérhetetlen emberi gonoszságot és aljasságot mutatják meg.
